Saját Színben

Az önismereti utazásom során nagyon sokáig két dolgot nem értettem saját magammal kapcsolatban.
Az egyik az, hogy honnan ered az a blokk, amitől nagyjából egész életemben indokolatlanul érzékenynek, dühösnek és megbántottnak éreztem magam.
A másik pedig az, hogy mindig nagyon erősen hatott rám, ha valaki szavakkal vagy tettekkel bántalmazott egy nála kiszolgáltatottabb helyzetben lévő embert. Ilyenkor mindig késztetést éreztem, hogy valamilyen formában nekiessek az agresszornak, mert olyan mérhetetlen haragot éreztem az irányába, amit sehogy sem tudtam megmagyarázni. Az áldozathibáztatás (amikor még külön a bántalmazott félhez vágják, hogy ő az oka annak, hogy bántják) meg teljesen robbanásszerű állapotba hozott. Mindig. És nem tudtam, hogy miért.
Emlékeztem, hogy gyerekként engem is bántottak, gúnyoltak. Emlékeztem a tehetetlenségemre, hogy sosem tudtam visszavágni, megvédeni magam. Szégyent éreztem. Azt a típusú szégyent, ami a súlyosan bántalmazottak sajátja. Ennél a gondolatnál már tudtam, hogy túrnom kell, talán egy olyan emlék után, ami túl traumatikus ahhoz, hogy az agyam emlékezni akarjon rá. Nem tudtam, mi lehet ez, mert semmi jel nem mutatott arra, hogy lett volna valaha ilyen fájdalmas élményem.
A manapság divatos életvezetési és önismereti kurzusok egyszerű módszereket kínálnak az ilyen jellegű múltbéli programok és tapasztalatok feltárására. Az egyik ilyen az irányított meditáció. Már párat kipróbáltam, végigvittem, és ugyan nem lettem penge a témában (jó, ha alfa-állapotig le tudok menni ilyenkor), de azt biztosan tapasztaltam, hogy fogékony vagyok az ilyesmire, ahogy egyébként az álmokra és a hirtelen jött megérzésekre is.
Pár hete egy belső gyermek gyógyítására irányuló meditációt végeztem már az ötödik alkalommal, amikor olyan dologra éreztem rá teljesen tisztán, amire addig soha.
Azokban a szent percekben, amíg a gyakorlat zajlott, kiderült számomra, hogy nem is a saját fájdalmamat és dühömet cipelgetem magammal idestova lassan harmincöt éve.
Hanem az édesanyámét.
Egy olyan kislány megalázott, súlyosan traumatikus élményekkel tarkított gyerek- és kamaszkorát, akinek egyszerűen nem volt se módja, se lehetősége kidolgozni magából azt a rengeteg fájdalmat és haragot, amit ezek a tapasztalatok maguk után vontak.
Azt nem tudom még most sem, hogy hogy sikerült ezeket majdnem olyan teljességében átvenni tőle, mintha egyenesen velem történtek volna meg. Ahogy azt sem, miért kellett ennyi időt várnom arra, hogy kiderüljön az eredetük. Főleg mivel gyakorlatilag tönkretehették volna az életemet. Viszont annál hatalmasabb felszabadulást élhettem meg most.
Értelmet nyert a kényszerem, hogy megvédjem azokat, akiket bántanak. Értelmet nyert az is, hogy ennek ellenére miért bénultam le és éreztem magam tehetetlennek, amikor engem bántottak. Előbbi esetben gyakorlatilag az anyukámat akartam megvédeni, illetve ki akart törni belőlem az az elfojtott harag, ami benne munkált. Utóbbi esetben pedig az ő élményeit éltem át érzelmi szinten, őt rekonstruáltam. Tulajdonképpen az a szégyen kötött gúzsba, amit őbenne keltettek egykor.
Érdekes, hogy az egyik korábbi írásomban, amiben a szerelmi háromszögekkel kapcsolatos gondolataimat és érzéseimet fejtegettem, ezek szintén magyarázatot kaptak most, hogy rájuk vetítettem az anyukám múltját. Akkor meg akartam tudni, honnan jön ez és meg akartam bocsátani azoknak, akikre valójában haragszom. Tessék, most ez is itt van, megvalósult.
A megbocsátás és elengedés azért bevallom, nem megy olyan automatikusan. Még most is feltör bennem időnként a düh, és ökölbe szorul a kezem, ha előkerül valamelyik téma. De már azt is érzékelem, hogy lazult a haragom. Mintha lassan-lassan oldódna, párologna.
Van egy kedves ismerősöm, akivel egy önismereti csoportban találkoztunk és pár alkalommal videochaten is beszélgettünk már. A mai napon az ő egyik hozzászólásába futottam bele az online térben. Ennek a lényege számomra az volt, hogy gyakorlatilag nem érti, miért nincs hangsúlyozva a bántalmazott emberek felelőssége azzal kapcsolatban, ami velük történik. És hogy az agresszorok is mind áldozatok.
Ettől ugye menetrendszerűen be kellett volna pörögnöm. Na, ez ment is. Bepörögtem. Érzékeltem a dühöt magamban. Gyűlölöm az áldozathibáztatást. Valami mégis megállított, hogy válaszoljak, vagy hogy leállítsam ennek a kedves ismerősnek a követését, hogy ne lássam a hozzászólásait. Méghozzá az, hogy most már ugye tudtam, hogy végső soron miért dühített fel a véleménye, mi áll a háttérben. Meg is álltam, nem is válaszoltam.
Azért itt mégis megragadom a lehetőséget, és leírom, hogy mi a véleményem az áldozathibáztatással kapcsolatban.
Sokan ugyanis nem tudják, milyen tematika szerint van felépítve egy tipikus alá-fölérendeltségi kapcsolat, talán csak azok, akik közvetve (mint én) vagy közvetlenül (mint az édesanyám) átélték azt a mély szégyent, ami a szisztematikus és/vagy súlyos bántalmazással jár. Pontosan ezért nem tartom korrektnek, hogy a bántalmazót és a bántalmazottat minden kérdésben ugyanaz alá a kalap alá vegyük. Miért? Hiszek abban, hogy mindenki felelős a saját életéért. Sőt, mindenki a saját életéért felelős. Igen, mélyebb szinten mindenért, ami velünk történik és mindenért, amit másokért vagy mások ellen teszünk, felelősek vagyunk.
A felelősség melós, fel kell hozzá nőni szellemi és érzelmi szinten is. De elhozza a szabadságot is, hogy kompetens lény vagy, alakíthatod a saját életedet.
Mégsem tartom szerencsés dolognak, hogy egy bántalmazott embernek, főleg aki jelenleg is küszködik azzal, hogy megoldja a helyzetét, fennhangon vagy rejtett célzásokkal a felelősségét firtassák a körülötte lévők. De nem azért, mert nem felelős. Hanem azért, mert aki ott tart, hogy rendszeresen tűri a bántást, az nem csak a saját felelőssége súlyát érzi magán folyamatosan, hanem az agresszorét is. Ez egy lényeges része az ilyen kapcsolatok dinamikájának. Gyakorlatilag a bántalmazó azzal tartja fent a játszmát, hogy lassú, szisztematikus ráhatással fokozatosan rátolja a saját felelősségét az áldozatára, ezzel sakkban tartva őt.
Ez a bántalmazottban egy mély szégyenérzetet alakít ki. Ezen pedig nem segít, sőt, éppen csak árt, ha a környezete is felelősségre vonja. Hiszen így is úgy érzi, hogy egy rakat felelősség van rajta, amivel nem bír el. De még jó, hogy nem bír el, hiszen a fele igazából nem is az övé.
Azoknak, akik ebben a helyzetben vannak, véleményem szerint először is az segít, ha megerősítést kapnak arról, hogy szerethető, értékes emberek, akik igenis kompetensek lehetnek a saját életükben. Na meg arról, hogy nincs olyan, hogy a bántalmazás természetes és szükségszerű és hogy rajtuk, a bántalmazottakon múlik, és megérdemlik, ha megtörténik – mindig, minden körülmények között a bántalmazott felelőssége, ha bánt valakit.
Úgy gondolom, nagyon röviden és leegyszerűsítve ezek kellenek ahhoz, hogy egy bántalmazást túlélő végre a kezébe vehesse a saját életét, bátran és megerősödve szembenézhessen a saját felelősségével és képes legyen megbocsátani saját magának, hogy hagyta magát bántani.

Színtípus-evolúcióm a 12 évszak jegyében

A kezdetek…
Nem tudom, mennyire adhatok a ’80-as, ’90-es években készült fotók minőségére, de eredetileg szép, mézszőke hajjal indítottam a gyerekkoromat és ragyogó kékeszöld szemmel.
Időközben a hajam pár árnyalatnyit sötétedett, hamarosan elérve a jelenlegi világosbarna (fodrász-skálán sötétszőke) színét. Közben pedig folyamatosan fekete hajról álmodtam, úgyhogy reménykedve vártam, mikor sötétedik tovább.

Tízes évek, a kísérletezős korszak:
A fekete iránti vonzalmam jegyében elsős gimnazista koromban beletetettem pár sötétebb csíkot a hajamba. Arra már nem emlékszem, hogy hogy állt, de a melírozás tetszhetett, mert utána ugyanezt eljátszottam szőkével is. Erről dokumentáció is készült, utólag nézve egész jó volt.
Még mindig a középsuli első (vagy második?) évében jártam, amikor gondoltam egyet és vörösesszőkére festettem az egész hajamat. Amolyan igazi sárgarépa színűre. Mit mondjak, hamar rájöttem, hogy ez nem az igazi és gyakorlatilag ez volt az a pont, ahol elfordultam a meleg színektől.
Utána egy rövidebb hamvasszőke időszak kezdődött. Ez egy picurkát volt jobb, mint a vörös, mert igazából az eredeti hajam sem túl meleg árnyalatú, de a világosabb, hamvasabb színben valahogy elvesztem, mondhatni kilúgozta az arcom és legalább öt kilót rám dobott szerintem. A szemöldökömet is szednem kellett, ha nem akartam Kiszel Tündéhez hasonlítani.

Húszas évek, a fekete-korszak:
A húszhoz közeledve, úgy tizennyolc-tizenkilenc évesen úgy érezhettem, hogy megértem az álom-színemhez, így az érettségi vizsgákat már fekete hajjal tettem le. Imádtam. Úgy éreztem, révbe értem. Egy hangyányit sápasztott az új szín, de annyira nem volt vészes, még talán tetszett is. Egy dolog zavarta a képet, a szemöldököm. Mivel az eredeti hajam világosabb, a szemöldököm kicsit halvány és erőtlen volt az erős, tömény fekete haj mellett. De emlékszem, sokat dicsértek akkor. Igazi dögös csajnak éreztem magam és valószínű, hogy az is voltam, mert feldúsult a szerelmi- és szexuális életem. A férjem is ezzel a színnel ismert meg.
Körülbelül tíz évig éltem fekete hajjal. Ez alatt ráéreztem arra, hogy az erőteljes fekete sok nekem, ezért felváltva festettem sötétbarnával, hogy kicsit lágyítsam az összhatást. A hajamat azonban megterhelte az állandó festés, úgyhogy elhatároztam, hogy lenövesztem róla a színt és kicsit pihentetem. Hogy az átmenet minél egységesebb legyen, kiválasztottam egy „jeges gesztenye” árnyalatot. Ez már közeledett az eredeti hajszínemhez (legalábbis a feketéhez képest), így nem volt feltűnő a lenövés. Mellesleg olyan jól állt, hogy ha nem az lett volna a célom, hogy regeneráljam a hajam, tovább festettem volna ezzel a színnel.

Találkozás a tizenkét évszak-elmélettel:
Az esküvőmön, huszonkilenc évesen már a saját hajszínemmel álltam. Akkortájt, vagy kicsit előtte ismertem meg az évszakelméletet, és rájöttem, hogy eddig végig Tél típusnak álcáztam magam a fekete hajammal. Egy sminktanácsadáson korábban megerősítették, hogy hideg színeim vannak (a szemem világos szürkészöld, a hajam is seszín-szőkésbarna), így a világosabb, hamvasabb Nyár típus felé fordultam. Még Pirityi Évának is írtam egy online magazin kérdezz-felelek oldalán. Ő is a Nyarat tippelte meg, azon belül pedig a Nyár-Tél, vagyis a Hideg Nyár típust, mivel elmeséltem neki, hogy sokáig voltam fekete hajú, pozitív visszajelzésekkel. A Hideg Nyár visszafogottabb és világosabb típus, mint bármelyik Tél, de kicsit átkacsint a Tél palettájára, több benne a sötétség és az élénkség, mint a többi Nyár altípusban. Csak hideg színei vannak, ami mind a sminkes javaslatát, mind az én emlékeimet megerősítette, amikor a vörös haj próbálkozásom borzalmas végeredménnyel zárult.
Pár évig ez a Hideg Nyár-vonal ment. A ruhatáramat is megtöltöttem szürkével, kékkel, lilával és megszállottan vadásztam a meggy- és málnapiros darabokat, lévén a kedvenc színem a piros. Sajnos a kínálat szegényes volt ebből a színből, de nem csak ezért éreztem, hogy nem kerek a dolog.
Szerettem a Nyár hamvas, hűs bogyószíneit, mégis hamarosan hiányozni kezdtek a meleg árnyalatok. Két ruhadarabot gyűjtöttem be (szinte szaladtak utánam), aminek meleg árnyalata volt. Egy turkálóban bukkantam rá egy végig cipzáras pólóra, a színe tóp, én rózsabarnának mondom. Kedvenc darab lett. A másikat egy Lidl-ből vásároltam. Egy hosszúujjú póló volt, élénk piros és narancs csíkozással, kettesével csomagolták piros színű párjával. Valójában a másik miatt vettem meg, árukapcsolásként jött velem, de hamar észrevettem, hogy gyakrabban nyúlok hozzá a szekrényben, mint a sima piroshoz.
Közben olvasgattam erről a színelméletről, és bejelentkeztem egy-két Nyár típus csoportba a Facebookon. Az egyikben szaporodni kezdtek azok a történetek, ahol a színtanácsadó tévesen sorolta be a kliensét Nyár típusba. Többen lettek Tavaszok vagy Telek egy-egy újrakendőzés után. Azért mentek újra, mert érezték, hogy nem stimmel valami a színeikkel. Sokan fedezték fel például, hogy nem is állnak rajtuk olyan pocsékul a meleg árnyalatok. Egy ilyen poszthoz küldtem nagy hirtelen egy régebbi profilképemet, amin abban a bizonyos piros-narancs csíkos pólóban vagyok lefotózva. Ezzel talált meg egy Viki nevű fiatal lány, mivel ő is bizonytalan volt a megállapított színtípusában (Hideg Nyár), a színeimet pedig a sajátjáéhoz hasonlónak látta. Hamar kiderült, hogy a képem csalóka volt, árnyékban fotóztam, a szemem világosabb, mint Vikié, de a kétkedésem lavináját elindította, aminek nagyon örültem. Átinvitált egy Tavasz-csoportba, közben őt újrakendőzték, ott kiderült, hogy nem is Hideg Nyár, hanem Meleg Tavasz. Tartani kezdtük a kapcsolatot, nagyon lelkes volt, a haját kb. háromhetente festette, hogy eltalálja a legjobb árnyalatot, mutatott nekem régi képeket. Nekem sötét hajjal tetszett a legjobban, de ezt betudtam annak, hogy eleve a sötét árnyalatokhoz vonzódok leginkább. Viki közben lett vörös (ez tetszett), szőke (ez nem annyira, de elment), de a meleg színekben szépnek láttam. Főleg az erőteljes türkiz árnyalatokban mutatott jól a képeken. Végigasszisztáltam, hogy a Meleg Tavasszal sem tudott megnyugodni, úgyhogy folyamatosan erős színekbe kezdett öltözni, persze meleg árnyalatokban, ami miatt páran bírálni kezdték a csoportban, hogy mit papagájkodik, nem áll jól neki. Erre ő fogta magát és elment egy harmadik színelemzésre is, ahol Élénk Tél lett. Most azt mondja, itt révbe ért, imádja a színeit, kedvére „papagájkodhat” is, mert az erős színek jól állnak neki, csak – közben én is beláttam, hogy – hideg árnyalatokban.
És velem mi volt közben? Még nem szántam rá magam színtanácsadásra, de kísérleteztem a színekkel. Rájött, hogy nem véletlenül hiányoznak a meleg árnyalatok, mert varázslatos módon sokkal jobban állnak, mint a hideg színek. A szürkétől, amire azt hittem, hogy egy alapszínem, teljesen beszürkült az arcom. Meg minden füstös, hamvas vagy éppen tört árnyalattól. Amikor tiszta és meleg színeket tettem az arcom elé, felfedeztem, hogy a szememnek van színe is, alapvetően nem is szürkészöld, hanem nagyon világos türkizkék, és nem halvány, hanem kimondottan erős, tiszta színű.
Viki rám hagyományozott némi ruhát és sminket Meleg Tavasz korszakából. Szeretem őket hordani. Egyedül a mustáros, Őszbe hajló árnyalatoktól tűnök picit fáradtnak. Ez is gyanús volt. Valahogy a Tavasz típussal úgy éreztem, jó helyen vagyok, de egyik altípussal sem tudtam azonosulni. A Világos Tavasz túl világos, éreztem, hogy kell a mélység nekem. Az Élénk Tavasz túl élénk. Egyszer-kétszer felkentem egy élénk, meleg piros rúzst és nem tetszett magamon. Nagyon „ordítósnak” éreztem a számon. Meg hát ahhoz a „papagájkodáshoz” merésznek kell lenni – gondoltam.
A Meleg Tavasz ideálisnak tűnt. Még a hajamat is befestettem egy kellemes vöröses árnyalatra. Tetszik magamon. De hiányérzetem volt. Ha eddig a meleg, most a hideg színek hiányoztak. De csak egy picit. Úgy éreztem, meleg, de kevert típus lehetek. A meleg színek egyértelműen jobbak rajtam, de sóvárognak egy kis tiszta, hűs fuvallatért. Mint a hónap, amikor születtem. Kicsattanó pünkösdi rózsák színvilága után vágyakoztam.
Vikiben korábban felmerült, hogy talán lágy típus vagyok, és itt elkezdtem gondolkodni rajta, méghozzá kizárásos módszerrel. Mert a Lágy Nyár és Lágy Ősz is kevert típus, nem is túl sötét, nem is túl világos, és nem is durván hideg vagy meleg. Valamelyik, főleg a Lágy Ősz még nyertes is lehet, békés, ritka, különleges színvilágával.
De a lágy, tört színekben eltűnök. Van egy fáradt homokszínű nagyméretű pulóverem, terhességem alatt kaptam, imádtam hordani, de csak itthon, mert kényelmes, de ritka pocsékul nézek ki benne. Szóval a Lágy Ősz is kilőve. Viki csoportjában is lebeszélt róla az egyik lány. Szerinte annál élénkebb vagyok.
Pár napja, egyik délután, nem tudom, milyen indíttatásból, talán Viki Élénk Télsége miatt, de úgy gondoltam, rúzsokat próbálok. Egyszer csináltam már ilyet, képekkel, montázst is raktam ki a négy évszak jegyében. A legtöbben a tavaszi árnyalatra voksoltak, de volt, akinek a téli szín tetszett jobban.
A Tél színeitől idegenkedem kicsit. Sötét, hideg és tiszta színvilág, a mélysége vonz, de nekem túl rideg és „egyszerű” színek. Mint a kilencvenes évek számítógépes grafikáinak alacsony színmélysége. De azért felkentem egy tél-színű rúzst, elcsattintottam pár fotót és nem is volt rossz. Kicsi felüdülést éreztem a sok narancsos és sárgás szín után. Nem volt 100%-os, de esteledett már, nem voltak jók a fények. Másnap újra próbáltam. Reggel szinte minden rúzsomat felkentem. A téli hideg meggybordót is. A meleg narancsot, a korallt, de még egy Nyár-lilát is. (Úgy néztem ki benne, mint aki fázik.) És persze adtam egy esélyt annak a bizonyos ijesztően élénk, meleg tűzpirosnak is.
Megnyúlt arccal néztem, hogy milyen jól áll. Pár napja nem tetszett, de most… nem is rossz. Hozzámértem egy ismert színésznőről készült képhez, aki állítólag Élénk Tavasz. Ugyanolyan színeink voltak. Persze ez csak kép, de mégis fura.
Aztán gondoltam egy merészet és felpróbáltam a legvibrálóbb, legpirosabb ruháimat. Festetlen arccal is mesés volt. Minden vörösséget, szürkeséget lehúztak az arcomról. Nem tiszta a bőröm, májfolt, ekcéma is akad rajta, de most mintha szépségszalonból jöttem volna. A tűzpiros rúzzsal pedig… mintha tizenöt évvel lettem volna fiatalabb és húsz kilóval soványabb. És szexisnek láttam magam. A szemem szinte világított. Már-már ijesztően átható lett a tekintetem egyik-másik képen.
És még tovább mentem, elkezdtem papagájkodni. Élénk türkizt kombináltam vibráló korallszínnel. És bitang jól állt rajtam. Három erős, meleg szín (a rúzzsal együtt) és elbírtam!
Megszületett a diagnózis: Élénk Tavasz vagyok.
Én, a szürke veréb… ez elképesztő. Mi a picsa történik?
És helyreállt a fekete, pontosabban a sötét hajszín iránti vonzalmam, hogy miért a tiszta piros szín a kedvencem, a Nyár-színekbe szürkülésem, az elrejtőzésem… ennek is oka volt. Élénk típusként nem lehet elrejtőzni. Papagájkodsz, mindenki lát, a tekinteted átható („Őrült szemed van” kaptam meg a jelzőt a gimiben egy rosszindulatú osztálytársamtól.). Ehhez bátornak és erősnek kell lenni. Az nem voltam eddig.
Persze lehet rejtőzni is élénk típusként, vannak visszafogottabb bázisszínek is. De alapvetően egy bátor, felelősségteljes kiállást mutat ez a színtípus.
Csak pislogok, mint a rút kiskacsa a mesében. Kimondhatatlanul izgatott és boldog és nyugodt vagyok. Megtaláltam a színekben saját magam.

Mi van, ha nem sikerül?
Mi van, ha elmondom, mi a célom, ha felvállalom magam és kudarcot vallok? Mi van, ha csalódni fogsz bennem? Mi van, ha csalódni fogok magamban? Mi van, ha nevetségessé válok? Ha bolondnak nézel? Mi van, ha azt mondod, maradhattam volna a fenekemen vagy kitűzhettem volna egy reálisabb célt, mint mindenki más? Mi van, ha azt mondod, egy féleszű tyúk vagyok, egy buta álmodozó? Mi van, ha ezt látom majd akkor, amikor a tükörbe nézek? Mi van, ha nem merek tükörbe nézni, mert nem sikerült?

Mi van, ha sikerül?
Mi van, ha ott állok a csúcson és már nem tudsz követni? Mi van, ha soha többé nem értjük meg egymást? Mi van, ha irigységből ártani fogsz majd nekem? Ha tönkre akarsz tenni? Mi van, ha sikerül, de elég egy rossz döntés és lezuhanok a magasból? Mi van, ha soha többé nem tudok felállni és újra kezdeni?
Mi van, ha hatalmat kapok és nem vagyok méltó hozzá? Ha nem tudok bánni vele, visszaélek vele és ártok neked? Mi van, ha ezt látom majd, amikor a tükörbe nézek? Mi van ha nem merek tükörbe nézni, mert sikerült?

Már képes vagyok papírra vetni, mi az én minden sallangtól mentes, legelemibb vágyam.
Az, hogy létezhessek, hogy magától értetődő legyen számomra az emberhez méltó élet, az alapvető szükségletekkel kezdve, mint étel, ital, ruházkodás, A-ból B-be jutás, biztonságos hely, ahol otthon lehetek, és ehhez nem kell semmit tennem, mert ez jár, nem kell teljesítenem, mások parancsaira várnom, megfelelnem senkinek vagy felülmúlnom önmagam, mert ez alanyi jogon jár, hogy élek, létezek, nyugalomban, békében.
Ez szerintem óriási dolog és akinek ez megvan, az hatalmas kiváltságban részesül és kivételes életet él. Nekem ezt jelenti a szabadság, hogy a létfenntartásomért nem kell hajtanom a pénzt, hanem azt teszem, ami jól esik, ha kell, ki se kelek az ágyból egész nap, ha kell, elmegyek oda, ahova tetszik, megveszem magamnak azt, amit meg akarok venni. Ha egész nap írni vagy rajzolni akarok, akkor azt teszem, ha a gyerekemmel akarom tölteni az időt, akkor meg azt.
Jelenleg a megfelelés fogságában vagyok, mintha mások jóváhagyása kellene ahhoz, hogy pénzem legyen, hogy élhessek. Magamtól nem tudok pénzt csinálni, olyan, mintha folyton kérnem kéne! És ha kérek, azért cserébe adnom kell valamit. Nem kuncsorgom a pénzt, hanem egy tisztességtelen csereüzletet látok benne. Az életemet akarom megváltani vele, és ezért megteszek olyan dolgokat is, amiket gyűlölök, mert az életért semmi sem elég nagy ár.
Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az életem nem jár alanyi jogon, nekem azért minden áldott nap tennem, teljesítenem és bizonyítanom kell.
Ez az a gondolat, ami kicsit olyan, mint valami rossz átok. Itt ücsörög rajtam és nem tudom letépni magamról. Persze jó, hogy nem tudom, hiszen még csak most ismertem fel.
El akarom hinni, hogy ez a gondolat nem igaz. Nem igaz, hogy folyton bizonyítanom kell, hogy méltó vagyok egyáltalán az életre. El kell hinnem, hogy az az igaz, hogy pusztán a létezésem okán méltó vagyok arra, hogy élhessek.
Mindig azt hittem, valami rendkívüli teljesítményt kell nyújtanom, hogy legyek valaki. Azt hittem, ha ki tudok emelkedni, akkor lesznek, akik szeretnek és elfogadnak és akik által bizonyítva látom, hogy az életem jár nekem és jó, hogy itt vagyok. Most belenézek a tükörbe és nem érzem úgy, hogy jó, hogy itt vagyok. Tennem kell azért, hogy elfogadjanak és szeressenek, mert ez nem jár alanyi jogon. Sőt, a létezésem sem jár alanyi jogon. Nekem azért, hogy élhessek, tökéletesítenem kell vagy felül kell múlnom önmagam. Azért, hogy boldog legyek, másmilyennek kell lennem, mint amilyen most vagyok.
Elhittem, hogy az, ami most vagyok, nem jó, nem érdemli meg az életet. Ez egy nagyon súlyos gondolat. A munkahelyeimen is állandóan bizonyítási kényszerem van, hogy megérdemlem azt a pénzt, amit fizetésként kapok tőlük. Hogy… hogy én jó ember vagyok, én okos, ügyes vagyok, én tehetséges vagyok, tessék elhinni…! Igen, ma is megmutattam, olyan jól elvégeztem a munkámat… Azt mondod, hogy pótolható vagyok? De hát belőlem csak egy van, miért…? Nem látod, milyen jól csinálom a dolgom, mindent megcsináltam, amit kértél, erőmön felül is, miért a másik kell inkább…? Ha nem adsz pénzt, én meghalok, tönkremegyek, nem tudom fenntartani magam, mi lesz velem? Képes vagy tönkretenni? Ha nem kellek neked, a szégyenbe is belehalok… hogy még erre sem vagyok jó… semmire se vagyok jó… nem érdemlem meg az életet… Nem érdemlem meg…

Van még egy titkos vágyam.
Az, hogy valódi kapcsolataim legyenek. Játszmák, korlátok és elvárások nélkül. Olyan őszintén, ahogy az csak lehetséges. Nem castingolni akarok, az életem szereplőire statisztákat keresni, hanem meg akarok ismerni másokat úgy, ahogy vannak. Olyanoknak, amilyenek ők valójában. És mindezt anélkül, hogy attól kellene félnem, hogy elvesznek tőlem valamit.
Mert jelen pillanatban félek az emberektől. Úgy érzem, mindegyik csak elvenni akar, kifosztani másokat. Anyagi javakra, szeretetre, életenergiára éhesek. Olyan éhesek, mint a farkasok és mind meg akar enni, ki akar rabolni, amíg semmim sem marad.
Olyan jó lenne, ha mindez másként lenne. Ha nem lennének fojtogató elvárások egymás irányában.
Hiszen látom, hogy nem csak megfelelni akarok, de nekem is van egy csomó elvárásom. Mert úgy érzem, rá vagyok szorulva másokra, és ha életben akarok maradni, szükségem van arra, hogy mások jót tegyenek nekem, hogy segítsék az életem. Így viszont nem tudok tisztán kapcsolódni.
Szabad akarok lenni. Nem akarok rászorulni senkire. Őszinte kapcsolatokat akarok másokkal. Az igazi arcukra vagyok kíváncsi. Nem a farkaséhségükre, a játszmáikra, hanem arra, ami ezek mögött van.

Ezekre a dolgokra vágyom valójában.

Van egy számomra nehéz, érzékeny téma, amibe évente egyszer vagy kétszer mindig belefutok.

A napokban közzétettek egy kis novellát az egyik népszerű internetes magazinban. A történet elmesélője egy fiktív karakter volt, egy nő, akinek a párja elvált a feleségétől, hogy együtt lehessenek, de ez nem tette őt (mármint a nőt) boldoggá. Nem is igazán volt ez novella, mert nem volt nagy cselekménye, inkább csak az asszony legbelsőbb gondolatait osztotta meg. Bizonyára szándékos volt, de egyik szereplőt sem alkották meg kifejezetten szimpatikusnak. El tudom képzelni azt is, hogy a cél a helyzet őszinte és nyers ábrázolása volt.

Az írás alatti kommentfolyamban, mint az várható volt ilyen témánál, az első perctől repkedtek az indulatok. A legtöbben minden rosszat kívántak ennek a nőnek. Leírták a szokásos gondolatokat, hogy “szétvert egy családot, rohaggyon meg”, “ő az oka mindennek, megérdemli, hogy nem boldog”. Volt olyan hozzászóló is, aki a saját szülei válását kezdte el itt siratni, felnőtt fejjel.

Van, hogy megállom, de most nem sikerült, úgyhogy beszálltam az ellenoldalon a kommentháborúba. Végig ott volt bennem, hogy ne tegyem, de valami nem bírt magával odabent. Közben egy kis hang folyamatosan kérdezte, hogy “Miért?” De nem volt megállás. Csak úgy bugyborékolt belőlem a harag. A szülei válásán kesergőnek azt ajánlottam, hogy nézzen szembe a múltjával és lépjen tovább és közben tudtam, hogy nekem is ezt kell tennem.

A téma nem először dühít fel: a szerelmi háromszög és a harmadik felet sújtó népharag minden esetben fájdalmasan érint, de nem tudom az okát. Viszonylag rövid, de azért mozgalmas szerelmi életemet száz százalékosan megéltem, és voltam már a háromszög mindegyik, talán még a nem létező, negyedik sarkán is. Átéltem ezeket a helyzeteket, megtapasztaltam, van róla képem, hogy melyik helyzet miért kellemetlen vagy éppen fájdalmas. Nem kéne elfogultnak lennem, mégis az vagyok.

Feltűnt viszont, hogy a kezdetek óta kicsit mintha másképp állnék a párkapcsolatokhoz, mint a többi ember körülöttem. Ha beletúrok a gyerekkori emlékeimbe, és felidézem, ahogy akkor láttam a felnőttek világát, rögtön megvan, hogy már korán derengeni kezdett, hogy valami nagyon nem kerek az egész párkapcsolat-téma körül. Mert mit láttam: egyfelől ott voltak a tündérmesés “boldogan éltek, míg meg nem”-összeborulások, a hatalmas érzelmek, habos és babos esküvők, folyt a szerelem mindenfelé. Másfelől meg ott voltak a párkapcsolatokat kritizáló viccek, a gunyoros szatírák és paródiák, a szüleim és mások közepesen szar házassága, meg a kapcsolatmegmentő tippekkel telerakott női magazinok.

Annyira sikított az ellentmondás, hogy sehogy sem állt össze a kép. Persze kerestem az okát, és sokszor úgy voltam vele, hogy rátaláltam a tuti receptre, vagy legalábbis arra, hogy hol került be a porszem a gépezetbe. Miért történik szinte mindegyik párkapcsolatban minőségi zuhanás az idő múlásával? Olyan, mintha ez elkerülhetetlen lenne. Miért vagyunk akkor egyáltalán párkapcsolatban? És miért fogadunk örök hűséget és hasonlókat? Jó ez nekünk? Ha igen, miért nem megy, miért nem tudunk így élni? Ha nem, miért erőltetjük?

Amit lehetett, elolvastam a házasság történetéről, kialakulásának okairól. Meg arról is, hogy ezeknek az okoknak a jó része ma már nem állja meg a helyét. Nem véletlen az sem, hogy kevesebb házasság köttetik manapság. A házasság válságban, a párkapcsolatok átalakulóban vannak. 

 

Az emberek általában félnek a változástól. Ez szerintem normális és természetes reakció.  A lélekfejlődés bizonyos szakaszában legalábbis mindenképpen.

(Konzervativizmus: Miért nem vagyok konzervatív beállítottságú? Lehet, hogy az (is) vagyok, csak nem tudok róla? Miről szól(hat) a konzervativizmus? Az értékek megőrzéséről. Az örökérvényű dolgok átmentéséről. Ezzel szemben én azt látom, hogy nem ezt éljük meg konzervativizmus alatt. Az emberek többségénél abban nyilvánul meg, hogy fél a változástól. Fél, hogy elveszti a kapaszkodóit. Ilyen formán mindenre ráfogja, amihez a saját biztonságát köti, hogy “örök érték”. És mint a gyerek az alvóállatkájába, úgy kapaszkodik beléjük. Azért vagyunk konzervatívak, mi emberek, mert a belső biztonságunk és bizonyosságunk hiányzik. Jobb híján pedig “játékmackókba” kapaszkodunk. Ez nem konzervativizmus, csak annak hívjuk. Van egy valódi is szerintem, ami belső bizonyosságból fakad.)

Azt látom, hogy a házasság is egy ilyesféle “játékmackó” lehet. Vagy valamiféle szent tehén, amit sokan örök értékű dolognak gondolnak. Bevallom, én nem érzem örök értékűnek. Sose éreztem annak. Ahogy a monogám párkapcsolatok más formáját sem feltétlen. Ezzel pedig most nem azt mondom, hogy hajrá, dobjuk ki az egészet most azonnal. Csak úgy kezelem, hogy valamikor kialakult, mert szükség volt rá, jó szolgálatot tett, vannak belőle hasznosítható részek, de a világ változik. Változnak a helyzetek, az emberek, az igények. Újnak kell jönnie, meg kell újulnia, hiszen az élet nem áll meg.

Az ember nem jól csinálja ezt a monogám párkapcsolat-dolgot. Akárhonnan nézzük, egyszerűen nem megy neki. Még nem, vagy már nem tart ott, ki tudja? Vagy lehet, hogy ott tart, és még menne is neki, csak nem ebben a formában, ahogy most csinálja. Az a meglátásom, hogy a párkapcsolatok 99%-a nem őszinte. Kimondom másképp: hazugság. Ez lehet, hogy erős egy kicsit, de így gondolom. Igyekszünk takargatni, hogy kinőttük a régi formát, de kinőttük és kész. 

És ha megkérdeztem magamtól, hogy miért nem tartom a házasságot örök érvényű dolognak, akkor pont erre tudok mutatni: Mert nem működik! Mert az emberek szenvednek benne, szarul érzik magukat benne, nem tudnak mihez kezdeni benne. Egyáltalán, volt olyan idő, amikor jó volt? Még az is lehet, hogy sose volt. De kellett, mert szükségszerű volt, mert ahhoz a társadalmi- és családformához, ami akkor alakult, ez kellett. Most pedig már lassan nincs is szükség rá, mert felbomlanak a régi struktúrák.

Már csak az a bónusz kérdésem, amiért egyáltalán elkezdtem ezzel foglalkozni, hogy engem személy szerint miért zavar ennyire, hogy mások olyan dolgokhoz ragaszkodnak, ami lassan elmúlik vagy már el is múlt.

Azért szeretem a megcsalós sztorikat, mert pontosan és telibe rámutatnak arra, hogy a párkapcsolatok jelenleg élt formája működésképtelen és orbitális kamu. Magyarul igazolják a tézisemet. Másoknak, akik másképp gondolják, pedig talán pont ezért ilyen kellemetlenek és felkavarók ugyanezek a történetek. Sokan hisznek még, és fáj nekik, amikor valami megingatja őket a hitükben. Ők ezt a fájdalmat élik meg és adják ki, amikor kiborulnak, szidják a harmadik felet, őt nevezik meg minden baj forrásának és felelősének. Mert ő azt mutatja számukra, amivel nehéz szembenézni, hogy a király meztelen. Ha nem így tennének, összeomlanának.

A szembenézés és a mélyre ásás általában mindenkinek fájdalmas. Nekem is az. Én nem tartom szentnek a házasság értékeit. Vannak, akik igen. De miért fáj ez nekem ennyire? Miért fáj, hogy mások másban hisznek és kiadják a fájdalmukat? Van egy szerelmi háromszög, ahol van egy harmadik fél, egy kívülálló, akit mindenki gyűlöl. Gyűlölik, mert megtámadja a rendet, a rendszert, ami a többségnek a biztonságot jelenti. Mutatja, hogy valami nem gömbölyű, nem jó. (Milyen szép is volna, ha nem volnának ilyen “csúnya, rossz harmadik felek”! Talán sose derülne ki, hogy ami rosszul működik, az rosszul működik…) Az ember jelenlegi tudatállapotában ilyen: aki megzavarja a rendet, vagy rámutat annak hiányosságára, azt gyűlöli. Nem is csoda, hiszen hatalmas mennyiségű félelem szabadul fel ilyenkor. És az ember olyan állat, ami félelmében bármire képes. A másik lelki vagy fizikai kínzására és elpusztítására is. Mindegy hogyan, csak megszabadulhasson a félelme tárgyától. Ha veszélyben érzi magát, akkor nem gondolkodik, csak védekezik.

De még egyszer visszatérek: ez miért fáj nekem ennyire? Senki nem kínzott vagy tört az életemre, mert mást tettem vagy mondtam, mint a többség. Mégis minden jel arra mutat, hogy igen. A bőrömön, a zsigereimben érzem a fájdalmat. Valamikor, valamiért nagyon durva bántást élhettem meg, amiért az voltam, aki, azt tettem, amit, és ez szembement a többség hitével és rendjével. Talán olyan embert szerettem, akit nem lett volna szabad, de az is lehet, hogy valami egész más történt. Valamikor csúnyán megsérthettem a status quo-t. De abban biztos vagyok, hogy nem ebben az életben. Igaz, hogy mindig lázadtam, szerettem szembehelyezkedni a többségi állásponttal, de mintha ez csak a morzsája, a hátramaradt töredéke lenne valaminek, amit nem tudtam elfelejteni, nem tudtam megbocsátani.

És most sem tudok. Ahogy írok róla, érzem a mély szomorúságot, az erős nyomást a mellkasomban. Akik egy picit ismernek és értő szemmel figyelnek, azt mondják, van bennem valami harag, valami mély szomorúság. Kezdek biztos lenni, hogy ez az a harag, ami miatt nem találtam még meg a lelki békémet. Tudom, hogy ha meg tudok bocsátani azoknak, akik valamelyik korábbi élete(i)mben bántottak, akkor meg tudok bocsátani mindenkinek, akire a jelenlegi életem során haragudtam.

Nem tudom, hogy mi történt akkor. Nem is tudom, hogy szükséges-e ezt pontosan tudnom ahhoz, hogy megbocsássak és elengedjem, ami történt. Van, aki szerint ilyesmi nem is történhetett, mert nincsenek korábbi életeink. De talán nem is az a fontos, hogy mi volt, ha egyáltalán volt. Azt akarom, hogy eltűnjön a szívemből minden neheztelés és harag. Azt akarom, hogy újra félelmek nélkül tudjak közeledni az emberekhez. Mindig féltem közösségekhez tartozni, mert féltem a kiközösítéstől. Ezért mindig kicsit kívülálló voltam mindenhol. Azt akarom, hogy könnyen tudjak közösségekhez kapcsolódni, félelmek nélkül. Meg akarok bocsátani azoknak, akik valamikor talán bántottak vagy elvették az életemet. De ez már elmúlt, vége van, viszont az igaz, hogy a haraggal mindig magunkat bántjuk. Az akkor történtek és szereplők már rég nincsenek, de az itt és mostot, az én életemet még mindig mérgezi ez az egész. Úgyhogy meg akarok bocsátani. Magam miatt. Meg minden és mindenki más miatt is.

Úgy döntöttem, hogy megbocsátok mindenkinek, aki bántott egykor.

Úgy döntöttem, hogy megbocsátok magamnak, amiért bántottam őket.

Úgy döntöttem, hogy megbocsátok magamnak, amiért bántottam magamat.

Úgy döntöttem, hogy megbocsátok magamnak, amiért olyan sokáig nem tudtam megbocsátani.

 

Mély témába nyúltam bele, úgyhogy tudom, hogy még nincs itt a vége. De már világosabban látok és olyan döntéseket tudtam hozni, amelyek biztosan előrébb visznek.

Előbb-utóbb, azt hiszem, minden embernél elérkezik a pillanat, hogy tudatosan elkezdi figyelni önmagát. Nem volt ez másképp velem sem. Ehhez az kellett, hogy – mint az a legtöbbünkkel történik – készen kapott sémáim, öntudatlan életem és gondolkodásmódom elkezdjenek szorítani.
Mindig szorongó alkat voltam, de sose tulajdonítottam neki jelentőséget. Meg se fogalmaztam magamban. Pszichológus is látott, de sosem említett ilyesmit. Pedig a folytonos aggódás, a negativitás, a félelem a legrosszabb bekövetkeztetől a kezdetektől végigkísérte az életemet. Eleinte mégsem befolyásolta komolyabban az életminőségemet. Biztonságban voltam.

Körülbelül hét évvel ezelőtt kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól. Akkor még nem tudtam, miért érzem magam egyre rosszabbul. Megmagyaráztam a külső körülményekkel, majd depresszióval, sőt, még a borderline személyiségzavar is megfordult a fejemben. Igazából csak annyit éreztem, hogy beszürkült és beszűkült a világ körülöttem. Nem voltam többé biztonságban.
Semmi különös nem történt pedig, öt éve elköltöztem a szüleimtől, a magam lábán álltam, bár tény, hogy ez a láb a kezdetektől ingatag volt kicsit. Tizenkilenc évesen nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, így nem tanultam tovább. Bekerültem a munka világába, ahol sehogy sem találtam a helyemet. Talán innen indult az egész, ami ahhoz vezetett, hogy a húszas éveim végére tökéletesen értelmetlennek találtam a létezésemet és ki akartam szállni ebből az életnek nevezett micsodából. Elkezdődött bennem az, ami… nem mondom depressziónak, de eleinte nagyon hasonlított rá. Fáradtság, letargia, kiüresedés érzése jellemezte. Nem volt lejjebb tovább. Megsemmisültem. A gödör alján álltam. Beleérkeztem a lélek sötét éjszakájába.

Aztán egyszer csak, nem tudom honnan, de lassan, nagyon lassan pislákolni kezdett bennem valami. Mégis csak élni, tenni, cselekedni akartam. Fokozatosan összegyűjtöttem magamban annyi erőt, hogy elkezdjek leásni a problémáim mélyére. Akkor már nem volt vesztenivalóm. A szüntelen aggódás, az állandó hiányérzet és félelem állapota megmérgezte a lelkemet, legszívesebben letéptem volna magamról, mint egy szoros, fojtogató, elnyűtt kabátot. Látni akartam, ki van alatta, ki vagyok, milyen vagyok, amikor teljesen szabad vagyok. Ezért elindultam lefelé. Befelé.